2021-ben a Rétközi Múzeum is csatlakozik az országos Beporzók napja rendezvénysorozathoz. Néhány éve egyre többet hallunk arról, hogy bajban van a magyar méhészet és rejtélyes módon pusztulnak a méhek. A vadon élő rovarvilág is fogyatkozik, egyebek között a természetes élőhelyek beszűkülése, a légszennyezés, a növényvédő szerek használata és a klímaváltozás hatásai következtében. A múzeumok programjaikkal kívánják felhívni erre a figyelmet, és így szeretnének felelős gondolkodásmódra késztetni minél több embert, hiszen a baj minden beporzó rovart érint, a házi méhen kívül több ezer méhalkatú fajt, lepkét, bogarat.

   Pálfi Lőrinc: Erdélyi méhecske 

Kolozsvár, 1762. Címoldal.  

A méheknek köszönhetjük ősi táplálékunkat, a mézet. A tudomány állítása szerint a hártyásszárnyú rovarok 40–50 millió évvel ezelőtt jelentek meg a földön a virágos növényekkel egyidőben. Egy századunkban felfedezett sziklarajz, melyen egy borostyánkőbe ágyazott méh látható, arról tudósít, hogy a nomád ember már ismerte a mézet. Egy spanyolországi közel 20.000 éves barlangrajz is arról tanúskodik, hogy a nagyon régi ősök is gyűjtötték a mézet.

Hazánkban a méhészet jelentőségére utal az is, hogy a 18. század közepétől számított  évszázadban közel 50 méhészetről szóló könyv és tanulmány jelent meg. Még ezeknél is régebbi azonban Rákóczi György főméhészmesterének, Horhi Miklósnak a munkája, mely 1645-ben jelent meg Nagyváradon és csak kéziratos másolatban maradt fenn. Jelentős méhészkönyv Pálfi Lőrinc Erdélyi méhecske című műve, mely 1762-ben jelent meg Kolozsvárott, és a méhekkel való bánásmód titkait fejtegeti.

Miután a méz az ember állandó táplálékává vált, felhasználási módja az emberi találékonyság kimeríthetetlen tárházat mutatja az érdeklődőnek. Távol-Keleten a mézet a ginzeng porával keverve hosszú életet elősegítő orvosságnak tekintették. A zsidók a babiloni fogság idején is bővítették mézkultúrájukat: gondozták a méheket, a mézen kívül a méhviaszt is használták. A mézet a bőség jelképének tekintették, ismerték tartósító tulajdonságát is. (Halottaikat is mézesbalzsamban szállították és őrizték, ha erre szükség volt.)

 A trójai ásatások során 2900 éves mézzel és viasszal konzervált bőrmaradványokra bukkantak. Egy Nápoly melletti görög templom romjai között amforákban 2300 éves ehető mézet találtak. Homérosz az Iliászban és az Odüsszeiában a mézet isteni ajándéknak nevezte. Démokritosz mézevéssel hosszabbította életét, Püthagorász tanítványaival kenyéren és mézen élt, és a méznek tulajdonította a tiszta gondolatot.

A görög hírességeknél jóval későbbi mézeskalácsosok is nagyon jól ismerték a méz értékét. A mézeskalácsos mester tudta, hogy minden mézfajta más és más illatú és színű. Folyékonyságából, ízéből, cukrosodó képességéből következtetett tulajdonságaira. Az igazi mézeskalács puhaságát a méz biztosítja, mivel képes mindig annyi nedvességet fölvenni a levegőből, amennyi szükséges. Az igazán jó és a mézeskalácsiparban használható méz nem tartalmazhat semmilyenféle idegen anyagot. Tehát a hajdani jó mézeskalács minőségét már a méztermelő becsületessége eldöntötte.                                                       A 16. századtól kezdve egyre több helyen formáltak mézes süteményt faragott faformák segítségével. A több százéves formák a reneszánsz, barokk és rokokó díszítésének hatását őrzik. Legjellegzetesebb formák: a tányér, a lovast ábrázoló huszár, a pólyást utánzó baba, valamint a szív.

                                                                     Faragott díszmagyaros mézeskalács forma ( L.sz.: 63.27.3.)        Kard alakú mézeskalács forma (L.sz.: 63.27.2.)

A mézeskalácsos mesterség Rétközi Múzeumban őrzött eszközeinek többsége a kisvárdai Soltész Árpád és családja hagyatékából való. Gyűjteményünkben számos ütőfát őrzünk, van közöttük lovas, kardos, díszmagyaros, magyar címeres, kocsis, házas, pólyás, babás, ollós, órás. Hasonlóan széles a néprajzi gyűjteményünkben őrzött pléhformák kínálata is.

 A Soltész família híres mézeskalácsos család volt. Máriapócson minden búcsún ott voltak portékáikkal, és Soltész néni hosszú évtizedeken keresztül a város emblematikus figurájaként a kisvárdai kórház bejáratánál kínálta portékáját: a régi receptúra alapján készült mézeskalácsot, puszedlit, stanglit.

                  Soltész Árpádné kisvárdai mézeskalácsos    

                                                         Fotó: Rétközi Múzeum                                       

Mézeskalácsos sátor (Kisvárda, 1980-as évek).

Fotó: Magyar néprajzi lexikon

Kasok, méhesek

Igazi gondozásban úgy lehetett a méheket részesíteni, ha egy helyen, a méhesekben tartották őket. Ezeket nyugodt, csendes helyre építették, hogy ne zavarja semmi a szorgalmasan gyűjtögető méhcsaládokat, leggyakrabban településen belül a kertek elkerített részében szakítottak helyet számukra. A legegyszerűbbek az úgynevezett méheskertek voltak, melyeket kerítés vett körül, és a méhlakások a földön vagy alacsonyabb lábakon állnak. A kerített méheseket minden oldalról rendszerint vesszőből font fal övezte. Erre belül körbefutó féloldalas tetőt raktak, és ez alatt polcokon a szabadon maradt udvar felé néznek a köpűk, a kasok.

Méhkas gyékényből, faháncsból és kéregből fonva (L.sz.: 63.10.1.)

A fában szegény vidékeken gyékényből vagy szalmából fonták a kasokat, melyek nagysága és alakja vidékenként változott. Előfordult, hogy egy darab fűzfát a kas magasságának megfelelően levágtak, majd több ágra behasították. Ezt szétfeszítették, és hajlós vesszővel körbe fonták. Utána marhatrágyás agyaggal betapasztották, így ez a téli hideg ellen jól védte a méheket. Idővel nyugati mintára megjelentek a deszkából épített méhlakások, az úgynevezett kaptárak, melyek lassan háttérbe szorították a hagyományosokat, de azok szórványosan napjainkig megmaradtak. 

Hiedelmek, szokások

A méhtartás egyik legjelentősebb napja a tavaszi kirepülés. A néphit szerint ennek pontosan ki kellett választani a megfelelő időpontot, mert hétfőn és szombaton erőtlenek, kedden, pénteken és vasárnap irigyekké és torzsalkodókká válnak a méhek. Ezért legtöbben a szerdát vagy csütörtököt ajánlották, mert akkor egész évben erősek és szorgalmasak lesznek. Ahhoz, hogy igazán szelídek legyenek az volt szükséges, hogy fövénnyel jól megmosott fehér gyapjún eresszék át őket, amikor tavasszal első ízben elhagyják a kast. Az olyan méhész, aki a harcias, rabló méheket szerette, farkasgégén bocsátotta ki őket, vagy kakasvérrel kente be a kas kijáratát, így azt a méhek minden behatolóval szemben megvédelmezték.

Felhasznált irodalom:

Magyar néprajzi lexikon. Szerk. Ortutay Gyula. Akadémiai Kiadó, Budapest 1977–1982.

Balassa Iván–Ortutay Gyula: Magyar néprajz. Corvina Könyvkiadó, Budapest 1979.

Tar Károly: Erdélyi mézeskalács. Méry Ratio Kiadó, Budapest, 2011.