In memoriam Szeregnyi László

In memoriam Szeregnyi László

 

vagy inkább Szeregnyi László emlékére, mert tudom, hogy jobban szerette volna így.

Szeregnyi Faluesze László, ahogy ő szerette hívni magát – a barátom volt. Azt mondta, hogy nyugodtan használhatom ezt a címet, bár nem jár díjazással. Ma már tudom, hogy azzal járt. Olyannal, amely nem mérhető, nem súlyozható.

Amikor két évtizeddel ezelőtt idejöttem Kisvárdára a múzeumba, ő volt az első ember, aki nem hivatalból volt kíváncsi rám. Tudta, hogy nem lehet könnyű a kezdés, és felajánlotta a segítségét.

Amikor Szeregnyi Lacira gondolok, jelzők jutnak az eszembe, mindenféle jelzős szerkezetek, de mégis leginkább csak jelzők. Egyszerűek, köznapiak, amelyekkel mindenki első látásra azonosul. Valamennyi nemcsak illett rá, hanem Laci maga volt: vidám, mosolygós, segítőkész, fáradhatatlan, energikus, barátságos, bőbeszédű, vicces, megbízható, dolgos, tettrekész, bölcs. És még sok hasonló.

Szeregnyi Laci nem tudott haragudni. Az ellenségei felé sem fordult haraggal, mert nem igazán voltak neki. Lehet, hogy egyáltalán nem voltak.

Szeregnyi Laci szerethető ember volt, abból a fajtából, akiről ezt már az első találkozásnál érezte az ember, abból a fajtából, akinek ezt nem kellett bizonygatnia.

Szeregnyi Laci tudott bocsánatot kérni, bár ritkán volt amiért. De megtette, mert tudta, hogy az apró dolgok is számítanak. Az apró dolgok, a részletek nagy mestere volt.

Szeregnyi Laci az a fajta ember volt, akiről azt hisszük, hogy örökké fog élni. Itt lesz a következő kiállításnál, pályázatnál, ünnepségnél, konferenciánál, mint ahogy itt volt az eddigieknél is. Itt lesz, mert egész egyszerűen nem lehet ez másként, hisz lényege szerint idetartozik. Ehhez a városhoz, ahol élnie adatott, ehhez a városhoz, amelyet annyira szeretett.

És most mégis itthagyott. Mihez kezdünk nélküle?

Nem tudom lezárni ezt az emlékezést, nem tudom lezárni a vele való barátságot. Az előbbit muszáj, az utóbbit nem. Az előbbihez segítségül hívhatok nagy elődöket, hogy helyettem szóljanak, az utóbbi pedig – marad. Mint valami, amit ezután is viselni kell. Mint valami, amit ezután csak viselni lehet.

Laci, te ezután is maradsz. Így:

örök-hiánynak
maradni örök-
jelenvalónak

bot nélkül vágni
a végtelennek

őszi erdőszél
bokrai között
pici páncélos apród
téli-gyülekezőről lemaradt
riadt kicsi gyík
szemébe kövülni
döbbenetnek

szelek elálló lélegzete
az árván maradt
völgy felett
örökkön ismétlődő
fugák egy néma orgonán

hóharmat-verte szavak

mivel érdemeltük
mivel

(Kányádi Sándor)

Kisvárda, 2021. május 5.

 

                                                                                   Vofkori Mária

Kapcsolat

CAPTCHA
Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.
Kép CAPTCHA
Enter the characters shown in the image.